Vége
Vége
Nem bírtam tovább. Ki kellett rohannom a világból, még mindig éreztem az illatát A bizsergés átjárta testem, akárhányszor csak eszembe jutott. El kellett mennem, ki kellett mennem, mert nem kaptam levegőt. Vasmarkával fojtogatott a gondolat, hogy elveszítem őt. Nem akartam újra elveszíteni, nem is értem, hogy történhetett. Elmartam magamtól? Ha igen, hát mivel, s hogyan? Vagy csak szimplán ezüst tálcán kínáltam neki egy jobbat. Valamit, ami újabb, ami frissebb, érdekesebb… kedvesebb? Szeretheti-e ő jobban, mint én szerettem valaha? Nem hiszem… Talán senki sem. Nem szerettem szerelemmel, de ő sem engem… ugye? Mondhat bárki bármit, mert az egyszerűen nem lehet. Most elment, Angyal szárnyakon szállott tova, s, ami nekem maradt csupán egy Tündérke keserű könnyeiből született tava.
Elindultam, nem bírtam tovább ülni a szobában és viselni a magányt. Olyan erővel nehezedett a tiszta szobára, mint tonnás ólomsúly egy ladikra. Nem bírja elvinni a kis hajó, bele szakad… ott kell hagyja hát, különben összeroskad. Kint, ahol zúgnak az autók, s a tücskök ciripelnek, mind elvonják kicsit a figyelmet, így könnyítve kissé terhet.
Mentem volna… mentem volna világokon át, hogy ne halljam, ne lássam fájdalmas képmását, mely minduntalan fejemben kacag, majd elsétál. Nem tehettem. Nem mehettem messze, félelmem felriadt minden apró neszre… közel kellett maradnom, hogy ha baj van, legyen hová rohannom. Pedig annyira akartam… menni, menni a sötét éjszakában, hogy a hold meleg, ezüst fénye segítsen, s ne vesszek a keserű magányba.
Róttam az utcákat, míg meg nem leltem egy padot, akkor láttam meg, hogy a központban vagyok. Nem nagyváros ez, nehéz eltévedni, de bármelyik sikátort, üres utcát szívesebben láttam volna, mint ezt a teret itt. Mennyi emlék, nevetés és béke, most mégis lefelé görbül ajkam és keserű mindezen méznek íze. Látom a padot, amelyen olyan sokat beszélgettünk, látom a játszóteret, ahol nagy lovakként időnként újra gyermekek lettünk. A szemembe könny gyűlik, a szívembe bánat, még jó, hogy most egy ember sem láthat. Mint keserű folyó iramodnak ki szememből a könnyek, a lábamból az erő elhagy, s a padba roskadok, ahol elhangzott megannyi szép szó és titok. Vége már mindennek, nem kezdhetjük újra, hisz én már nem kellek és kínzás minden tortúra.
Nem lát már engem, nem hallja a hangom, nem érdekli, mit mondok, látszik minden válaszon. Bárcsak ne kerestem volna újra fel, ne lettünk volna újra, még jobb barátok, akkor nem fája most annyira, mindaz, amit látok. Érezhetném így is, kevésbé fájna tán. Amíg élesben nem történt, már értem miért bírtam viselni némán, mert éreztem, ez még nem a vég. Ám ez már más, már fáj a lét, bárcsak ne keveredtem volna ide, sok szép emlék helyszínére. Minden édes nektár, maró savvá fajul, s megsebesítik lelkemet irgalmatlanul. Szép is lehetett volna a vége, ha nem hívom be magam a véget. Jobb lesz ez így tán, mindenkinek ballagni tovább némán. Fel sem nézni már, hogy ne rontsuk el másoknak a boldogságot, mely ki jár.
Letörlöm könnyeim, s körül nézek újra. Már nem fáj annyira lelkem kútja. Elmerült, ami fájt, lemosta a víz, a könnyek. Már csak mosolygom révetegen, s várom, mik jönnek. Felállok és elindulok oda, ahonnan jöttem, már nem vár a tonnás súly, kútba löktem.
2014. 03. 31.