Téli álom
Téli álom
Csillámló, fénylő, fagyos téli tájon,
az ember rájön, mit látott csupán álom.
Látta a hófödte csúcsot, megfagyott legelőt,
s a kémények meleg füstjétől tarkított levegőt.
Téli álom ez csupán, mit át kell vészelnünk,
hogy ha el jő a tavasz a szikrázó kék égre,
emelhessük elgyötört, megfáradt tekintetünk,
s fájdalmas sóhajjal fogadhassuk be, eljött a jó idő végre.
Nem gyötör már a száraz bőr,
a hidegtől könnybe lábadt szemek,
a nap vigyázza, mint oltár őr,
a kiszáradt, megsárgult lelkeket.
Amikor eljön újra a meleg, s a kikelet,
nem lesz már, mi szabadságunknak gátat vet.
Eldobjuk a kabátot, sapkát és sálat is,
szabadság… ó mily drága kincs!
Nem köt már gúzsba a sok rusnya téli gúnya,
nem csúszkál lábunk alatt életünk megfagyott útja.
Felolvad a táj, felolvadnak a szívek is,
a nap lágy sugaraitól születnek e rímek is.
2014. 02. 01.