Sorsfordító szerelem?
Sorsfordító szerelem?
Sziasztok. A nevem Mary és ez itt az én történetem. Legalábbis egy része. A lényegen túl nem akarom rabolni az időtöket. Csak azt akarom, hogy megtudjátok milyenek is az emberek, ha valamit nem értenek. Éppen 26 éves vagyok, de már rengeteget csalódtam. Talán túl sokat is. Isten nem akarhatja, hogy egy ember ennyit szenvedjen a kapcsolatok miatt. Erre egy reggel jöttem rá, amikor a konyhában ülve egy tányér müzlit majszoltam és a kutyámra pillantottam. Furcsa melegség töltött el belül, ahogy visszapillantott rám és szemmel láthatóan boldog volt. Mindig örült, amikor látott és mindig meghallgatott, bármit elmondhattam neki. Értékesebb volt ő, mint bármely férfi.
Egykor teljesen normális életet éltem egy kisvárosban, rossz kapcsolatból rossz kapcsolatra bukdácsoltam, ahogy a legtöbb korombeli nő. A helyi kisboltban voltam eladó, mindenki szeretett. Jól érzed a múlt időt, ez már régen elmúlt. A legjobb barátaim is ellenem fordultak pusztán, csak azért, mert nem értettek meg engem. Meg sem akartak hallgatni. Undorodtak tőlem. Eleinte megpróbáltak a „helyes útra” terelni, mondogatták, hogy „Szép lány vagy, ne tedd ezt magaddal. Nincs okod, hogy elfordulj a férfiaktól” vagy szimplán csak „Ne bolondulj már meg, legyen már eszed!”. Ezeket még akkor hallgattam, amikor nem tudták, hogy nem éppen a másik nemhez fordultam a férfiaktól. Amikor megtudták, hogy valójában mi is áll a háttérben, már nem mondtak semmit. Legalábbis semmi jót. Viszont, ki tudhatja, hogy melyik a helyes út, nemde? Miért lenne pont az, amin mindenki más is jár? Nem mindenkinek az a helyes út, amit ő maga választ? Az, amelyen ő boldog? Szerintem, de. Soha nem értettem az emberek gyűlölködését a többiek iránt, még akkor sem, amikor még „normális” voltam. Nincs két egyforma ember és mindenki úgy normális, úgy tökéletes, ahogy van.
Egy nyári délután megnyíltam a legjobb barátnőmnek Lizzynek. Addig-addig faggatott, amíg már nem bírtam tovább. Hitetlenkedve hallgatta, amit mondtam. Hüledezve távozott az otthonomból, amint abba hagytam a beszédet. Teljesen megváltozott, a tekintete lenézésről árulkodott, felmért engem és felmérte Barneyt is, a kutyámat. Mennyit játszottak együtt annak idején és most szinte gyűlölet ült a szemében mind a kettőnk iránt, pedig hát… Mégis mi változott? Ugyan azaz ember voltam, aki eddig Barney meg igazán nem tehetett semmiről. Szabadkozva elrohant és akkor még nem is sejtettem, hogy mi lesz az őszinteségem és a túlzott bizalmam következménye.
Úgy éltem Barneyval, mintha csak élettársak lettünk volna. Mindent meglehetett vele oldani, amit egy férfival is. Ráadásul a fizetésem mind a kettőnknek elég volt, ahogy eddig, így miért is ne lettünk volna boldogok? Lizzyt nem lehetett elérni, pár nap után már nem is próbáltam és ő sem jelentkezett. Egy baráttal kevesebb, gondoltam akkor naívan. Egy héttel a sorsfordító beszélgetés után a boltvezetőnk áthelyezett a raktárba és a raktárosunkat tette a helyemre. Ez nagy visszalépés volt, pedig nem rég még arról beszélt, hogy helyettesévé léptet elő. Nem akarta megindokolni, miért cselekedett így, bár nekem is feltűnt, hogy néhány napja csökkent a forgalom, de ezt csak nem írja az én rovásomra? Nem sokáig pattoghattam, mert megfenyegetett, hogy ha nem felel meg a helyzet el is bocsát, bár már így is penge élen táncolok. Ez a hír sokkolt és már tényleg nem értettem semmit, de nem mertem tovább vitatkozni vele. Elnézést kértem a zavarásért és mentem a dolgomra.
Pont leltár előtt kaptam meg az új posztot, szerencsére Fred a kollégám ott maradt segíteni, de így is későn végeztünk. Próbáltam közben beszélgetést kezdeményezni, de valamiért nagyon ellenségesen viselkedett velem így hamar feladtam, és némán dolgoztunk tovább.
Hazafelé már minden világossá vált. A személyzeti bejárat előtt néhány suhanc dohányzott. Megpróbáltam nem foglalkozni velük és elsétáltam mellettük, de az egyikük karon ragadott.
- Hová, hová szépségem? Hallottuk, hogy milyen beteg dolgokra fanyalodsz, hogy kielégülj! Ugyan már csak egy szavadba kerül, és mi majd segítünk rajtad! - Nem egészen értettem a helyzetet, bár volt egy rossz sejtésem. Főleg azóta, hogy az egyik fiúban felismertem Lizzy 16 éves kis öccsét.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Nincs nálam sok készpénz. Kérlek, eressz el, különben sikoltani fogok! – mondogattam, miközben próbáltam kiszabadítani a karomat, amire a körülbelül 21 éves srác még jobban megszorította, maga felé rántott. Ez a mozdulata már tényleg nagyon fájt, fel akartam sikoltani, de a torkomra fagyasztotta a szót.
- Nem mész Te sehova kutyasz*pó! Itt maradsz és játszol velünk egy kicsit! – Az a jelző ledöbbentett és hirtelen minden világossá vált. Lizzy elárult engem. Már senki nem volt a boltban és a környéken sem, aki segíthetett volna. Megvertek és még rosszabbat is tettek. Megerőszakoltak.
Elgyötörten vonszoltam magam hazáig szakadt szerelésemben. Ahol Barney csaholva várt engem, de hamar elmúlt az öröme, aggódva búj hozzám, ahogy zokogva szinte összeestem az előtérben. Hátamat a bejárati ajtónak támasztottam és nem akartak elapadni a könnyeim. Nem tudtam, hogyan történhetett. Nem értettem, hogy miért fáj a másságom ennyire a többi embernek. Mocskosnak éreztem magam, nagyon mocskosnak. Még zuhanyzás után sem maradt abba, ez a borzasztó tisztátalanság érzet, így hát befeküdtem az ágyamba, oda bújtam Barneyhoz és megpróbáltam aludni, de még így sem sikerült.
Másnap munka előtt az első utam a rendőrségre vezetett, hogy feljelentést tegyek, de nem vették fel a vallomásom. Az öreg vaskalapos rendőr is hallotta a történetemet, ahogy, mint kiderült már az egész város. Gúnyosan csak annyit jegyzett meg, hogy „Örüljön, hogy nem kell a kutyára fanyalodnia és még ezek után is „figyelnek” magára”. A többi rendőr halkan, de kajánul kuncogott a helyre tételemen. Megalázóbb nem is lehetett volna ez a látogatás, az összes emberi jogomtól megfosztottak ez által. Nem tudtam kihez fordulhatnék ezek után, ha már a rendőrség is elfordult tőlem.
Munka után félve indultam haza, de ma este nem vártak rám. Ez a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Másnap már különböző üzeneteket hagytak az emberek az ajtómra ragasztva, az e-mailjeim között, sőt még a Facebook üzenőfalamon is, ha még valaki véletlenül nem tudta volna minden titkomat. Azt akarták, hogy elmenjek a városból. Zaklattak, de én elhatároztam, hogy kitartok. Viszont sajnos nem csak engem ostromoltak, hanem a főnökömet is, akinek viszont nem volt érdeke kitartani mellettem, így elbocsátottak. Volt elég tartalékom, még nem törtek meg! Ugyan kiszolgálni már nem akartak sehol, de hát mire való a tömegközlekedés? Bevásároltam máshol és tartósabb élelmiszereket, hogy ne kelljen olyan sűrűn eljárnom. Az utcán járva nem egyszer megtalált az a fiú banda, akik felnyitották a szemem az egészre, sajnos az eredmény mindig ugyan az volt, mint akkor. Verés és nemi erőszak. Pár nap múlva látszólagos nyugalom telepedett az otthonom köré. Elmaradtak az ostromló levelek és üzenetek. Kezdtem megnyugodni, amíg egyik éjszaka minden meg nem változott.
Barney feltűnően izgatott volt, nem akart bebújni mellém az ágyba folyamatosan csaholt, ugatott és az ajtót kaparta. Mit tehettem volna? Gyanútlanul kiengedtem. Álomra hajtottam a fejem, el is aludtam, de néhány óra múlva fülsüketítő vonításra ébredtem. Fájdalmas vonításra. Felkaptam a köntösöm és kirohantam a kertbe, ahol ugyan az a néhány fiú éppen hurkot kötött Barney nyakára, aki már több sebből vérzett és fel akarták akasztani a házam mögött álló cseresznyefára. Sikoltva rontottam rájuk és kétségbe esetten követeltem, hogy engedjék el. Ennek annyi lett az eredménye, hogy engem is megvertek, sőt mily’ meglepő ismételten meg is erőszakoltak. Hangos sikolyaimtól, azért már előbújtak a szomszédok is és a támadóink eliszkoltak még éppen időben. Még mind a ketten éltünk, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Másnap felkerestem egy ingatlan irodát, ahol kaptam egy nagyon kedvező ajánlatot, egyből össze is csomagoltam, hívtam a költöztetőket, meghirdettem a házam és elköltöztünk.
Egy kis farmot vettem messze mindentől, csak erre futotta, de bőven elég is volt. Sok munka volt még vele, de legalább nyugalomban élhettünk. Idővel már nem csak zöldségeket és gyümölcsöket termesztettem magunknak, hanem folyamatosan beszereztem néhány háztáji állatot is. Kezdetben csak csirkéket, de később, ahogy bele jöttem a farm körüli munkákba, beruháztam sertésekbe, egy tehénbe és néhány birkába. Barney imádott az állatok között lenni, naphosszat közöttük szaladgálni és kergetőzni velük. Megtaláltuk a helyünket. Bár nehezen épültünk fel a sebeinkből, mind testileg, mind lelkileg mégis sikerült és boldogok lehettünk. Sőt gyarapodott is a családunk. A sok szenvedés meghozta gyümölcsét, nem álmodoztam róla, hogy anyuka lehetek, főleg, mivel nem ápoltam kapcsolatot férfiakkal, de a rendszeres nemi erőszak következtében teherbe estem. Amikor elköltöztünk még fogalmam sem volt róla, hogy egy élet növekszik a szívem alatt, de mára már biztos. A harmadik trimeszterben vagyok, és mivel a szomszédaim mit sem tudnak a múltam „árnyoldaláról” sok segítséget kapok. Főleg a telekszomszéd Joshua segít rengeteget. Egészen mások ők, mint a városi emberek, itt biztonságban vagyunk.
A nap már lemenőben volt. Joshua már régen haza ment, csak Barneyval maradtunk. Ültünk a verandán, néztük a naplementét, és azon elmélkedtem, hogy milyen igazuk is van azoknak, akik azt állítják, hogy minden okkal történik. Ha nem vesztem el a hitem és nem hurcolnak meg a városban, akkor soha nem jutottam volna el idáig. A ház már majdnem egészen fel van újítva és a gazdaság is bőven többet ad, mint amit csak el tudnánk fogyasztani. A fölösleg egy részét elcserélem más hasznos dolgokra a környéken lakókkal, a maradékot viszont árvaházaknak adományozom. A szállítást ki más oldaná meg, ha nem Joshua? Áldott jó ember. Azt hiszem boldogabb már nem is lehetnék, talán a kicsinek még igazi apukája is lehet.
Vége!
2013. 10. 05.