RoseMary gyermeke
RoseMary gyermeke
A nevem RoseMary, egy elszegényedett kis nemesi családban vagyok a legfiatalabb leánygyermek, ennek ellenére már van egy három hónapos kisfiam. Az apja egy gazdag középnemesi családból származó fiatalúr. Nagyon kedves ember, nem sokára megesküszünk, a következő telihold előtti nap, nem tudom, miért választotta pont ezt az időpontot, de nem is zavar, biztosan a megújulás fényében, azaz pontosan három nap múlva esküszünk. Már mind a két család izgatottan készült a menyegzőre, csak én voltam nyugodt. Boldogan vigyáztam a kisfiamra, akit az apja után Christophernek neveztem el. Az esküvő előtti napon levelet kaptam Christophertől, hogy éjszaka talákozzunk a templomban, még az esküvő előtt beszélni akart velem. Boldogan tettem eleget a kérésének, de mivel eléggé késő volt nem tudtam másra bízni a gyermekem, így magammal vittem. Az üzenetben foglaltakhoz hűen éjfél előtt egy órával a templom bejáratánál voltam. Christophert nem láttam semerre, vártam pár percet, de csípős volt az éjszaka és nem akartam, hogy megfázzon a kicsi, így bementem a templom épületébe, ott is körül néztem, hátha ott van, de nem volt ott. Elmondtam egy halk imát a keresztre feszített Jézuskrisztus előtt, majd tovább kerestem a kedvesem. Mikor a templom épületében sehol nem találtam, gondoltam egyet és kimentem a templom hátsó kertjébe. Gyönyörű, tiszta és nagy kert volt, az apácák nagyon szép munkát végeznek, mikor a kertre nézek mindig hálával telik meg a szívem, mert megengedték, hogy a ceremóniát ezen a gyönyörű helyen tartsuk, már alig várom.
Miközben így elgondolkodtam valami hangot hallottam a hátam mögül.
-Christopher? – kérdeztem kissé ijedten, de sehonnan nem jött válasz. Egy ember árnyékához hasonló dolgot láttam elsuhanni nem messze a hangforrástól, majd hallottam, hogy valaki leszalad a régi pince lépcsőn. Azt reméltem, hogy Christopher az így utána eredtem, miközben a nevén szólongattam a kedvesem. A kicsi nyugtalan lett, így közben őt is nyugtatgattam. Mikor oda értem az öreg lépcsőhöz rossz érzésem támadt, fel néztem az égre és meglepetten tapasztaltam, hogy az idén korábban jött a telihold. Nyeltem egy nagyot, majd megindultam lefelé a lépcsőn, a kicsi ekkor elhallgatott, ekkor kissé én is megnyugodtam, nagy hiba volt, most már tudom. Ahogy mentem lefelé az öreg lépcsőn minden egyes lépésnél vérfagyasztó nyikorgás hallatszott. Az éjszaka egyre hidegebb lett, szinte már a leheletemet is láttam. Lassan elértem az öreg vasveretes ajtóhoz, reszkető kézzel nyúltam a rozsdás kilincs felé. Mikor megmarkoltam éreztem, hogy langyos, még jobban reménykedni kezdtem, hogy Christopher itt van. Mikor beléptem bent fáklyák ontották magukból a fényt és a meleget, de talán ez volt a gond… vérfagyasztó látvány tárult elém, amikor körül néztem, boros pince helyett egy kínzókamrát láttam. Tőlem balra volt egy átjáró, aminek a végén gyertyafény világított, egy földalatti kápolna volt.
Nem sokkal az „ajtó” mellett volt egy kipárnázott oltárra hasonlító dolog. Mikor oda értem és végig simítottam a felületén éreztem, hogy puha selyem huzat van a párnán. Már kezdett nagyon elfáradni a karom, így arra gondoltam, hogy leteszem egy kicsit a gyermekem, hogy gyorsabban megtaláljam az apját, ha persze itt van. Így is tettem. Tovább szólongattam a kedvesem, visszamentem a kínzókamra felé is, ott is kerestem. Egyszer csak éjfélt ütött az óra, hallottam a harangszót, de csakhamar más kötötte le a figyelmem, a kisfiam keservesen föl sírt. Azonnal visszarohantam a kápolnába, mikor beléptem az ajtón szívszorító látvány tárult elém. Csuklyás emberek állták körbe, mikor egy közülük éppen a magasba emelte őt.
-Hagyják a fiam! – üvöltöttem torkom szakad’tából, nem törődve a következményekkel.
Ekkor két férfi megragadott hátulról és berángattak a kápolna közepébe. A férfi, akinek a kezében volt a fiam visszatette az oltárra, pontosan velem szembe, ahogy rá néztem a könnyeimen át, láttam a szemében tükröződő félelmet és reményt. Én szabadulni próbáltam minden erőmből, mikor közel kerültem a szabaduláshoz megütöttek, de egy szót sem szóltak, egyik sem. Én nem adtam föl, meg akartam menteni a gyermekem. A többi csuklyás közeledni kezdett. Mikor oda ért és elém állt az a férfi, akinek a kezében a fiam volt fölpofozott, majd a földre mutatott, amire furcsa jelek voltak rajzolva, aztán a fiam alatt lévő oltárra mutatott, aminek aljzatára és köré hasonló furcsa jelek voltak vésve, illetve rajzolva. Én már tudtam mi lesz, legalábbis azt hittem, de hatalmasat tévedtem, úgy gondoltam, hogy megölnek, de nem így tettek, legalábbis nem azonnal. A férfi egyetlen mozdulattal leszakította rólam a ruhámat, majd valószínűleg hatalmi sorrendben egyenként megerőszakoltak, mind összesen kilencen. Az ötödik nem csak megerőszakolt, hanem különböző pontokon mély, erősen vérző vágásokat ejtett a testemen, aztán megjelent az ajtóban Christopher.
-Mary-Rose! – kiáltotta, így becézett, azt mondta azért, mert így más nem szólít.
-Christopher… - mondtam elhaló hangon, kiáltani már nem volt erőm.
-Ne tegyék! Hagyják abba! Elég legyen! Azonnal engedjék el! – fenyegetőzött, miközben berohant a kápolnába, de mikor észre vette a síró gyermekünk megdermedt. Én sírtam, a gyerek zokogott, Christopher… ő nem tudom pontosan mit érzett, a szeme könnyes volt, a kezei ökölbe szorítva. Talán, ha azok akik „már túl voltak rajtam” nem kapják el, amikor nem figyelt megmenthetett volna minket. Megkötözték, és ahogy a kicsit is, őt is úgy helyezték, hogy mindent lásson. Mikor már az utolsó „foglalkozott” velem láttam, hogy megölik Christophert, majd amikor amelyik velem volt végzett a kicsit is.
Nekem ezek voltak az utolsó emlékeim, mivel akkor elvesztettem az eszméletem és elvéreztem. Ebben az egészben nem is igazán az fáj, hogy velem ez történt, hanem, hogy ezt végig kellett néznie a gyermekemnek és a Kedvesemnek is. Drága Christophereim, annyira sajnálom!
Vége!
2009. 06. 27.