Novella egy barátnak
Sziasztok!
Nem lesz megszokott dolog, hogy a művek elé gondolatokat fűzök. A gondolatok megfoganásának a ti fejetekben van a helye. Azért is születnek ezek a művek. Ezt egy barátomnak írtam, mint a címből is kiderülhetett már, de mindenkinek érdekes olvasmány lehet. Az ötlet kissé abszurd és talán polgárpukkasztó is lehet, de nem ez lesz az egyedüli ilyen. Az egész egy viccelődésből született és mivel megihletődtem, gondoltam meglepem vele. Remélem nektek is tetszeni fog.
Üdv.: Violet B.
Az elektromos angolnasimogató
2025-öt írunk, amikor is elfogadják Adonisz B. híresen hírhedt forradalmian új vállalkozását. Ilyen hajmeresztő üzletet még nem látott a világ, legalábbis teljesen törvényesen nem. A történelemben először engedélyezték az öngyilkosság szolgáltatás szintű megvalósítását.
A fiatalember ugyanis létre hozott a már meglévő temetkezési vállalkozása mellé egy olyan vállalkozást, ahol az emberek választhatnak három halálos méreggel rendelkező állat közül, hogy melyik élőlény által szeretnék az életüket veszíteni. Ezek a halálosztók pedig: elektromos angolna, mérges tengeri kígyó, korall kígyó. „Emberségességi” szempontból olyan állatokat választott az úri ember, melyek mérge (vagy elektrosokkja) szinte azonnal öl, hogy ennek köszönhetően minél kevesebbet szenvedjen a „páciens”.
A legszebb az egészben, hogy erre a „kezelésre” bármelyik nagykorú (legyen akár teljesen egészséges is!) polgár jelentkezhet, egy adatlap kitöltése és egy szerződés aláírása után önként indulhat is a „bitóra”. Sőt, ha még egy szerződést aláírnak, ami szerint, ha a temetést is ennél a vállalkozónál bonyolítják, akkor a procedúra fél áron vehető igénybe. Mégis kinek ne érné meg, nem igaz?
Ha nem ülne velem szemben a tulajdonos a forma nyomtatványokkal és egy-egy példányával a hóhéroknak el sem hinném, hogy ilyesmi valóban létezhet! Mr. Adonisz üdvözlöm! Sokan úgy gondolják, hogy maga csupán egy hidegvérű gyilkos, aki egy segítőkész angyal álarca és egy megtámadhatatlan szerződés mögé bújva éli ki szadista vágyait. Ön, hogy vélekedik erről?
A: - Egyáltalán nem értek egyet ezzel a feltevéssel. Én még soha nem öltem embert. Magánál a procedúránál sem vagyok jelen. Az mindenkinek a magán ügye. Azt sem kell előre bejelenteniük, hogy melyik módon szeretnének véget vetni az életüknek. Amint bevezettük őket a „Túllépő terembe” ők maguk döntik el, hogy a elektromos angolnák, a tengeri kígyók vagy a korall kígyók vessenek véget az életüknek.
R: - Miért nevezték el „Túllépő teremnek” azt a szobát, ahol emberek életét készülnek elvenni? Nem érzi etikátlannak?
A: - Egy csöppet sem. Nem a halál a lényeg ezeknek az embereknek, hanem a világi gondjaikon való túllépés. Ez az, amiért felkeresnek, és amiben segítséget nyújtunk nekik.
R: - Honnan tudja, hogy tényleg erre van szükségük? Nagyon sok leküzdhető probléma van, ami elől mégis könnyebb elmenekülni.
A: - Nem tisztem ítélkezni.
R: - Hogy mondhatja ezt ilyen nyugodtan? Hiszen életerős emberek halnak meg az ön vezetése alatt!
A: - Az ő döntésük volt, én csak segítek nekik.
R: - Azzal, hogy a kezükbe adja a fegyvert?
A: - A döntés lehetőségét adom a kezükbe, bár tény a gondolatnak hatalmas ereje van. A szabad akarat csak egy lehetőség, most már e téren is.
R: - Honnan jött magának egyáltalán ez az ötlet?
A: - Egyszer régen, még kamasz koromban egy jó barátnőmmel egyszer-kétszer viccelődtünk ezzel és nem rég úgy döntöttem, hogy megvalósítom. Hátha nem lesz rossz ötlet, hátha lesz rá kereslet… jó döntés volt. Rengeteg embert ismertem meg amióta ezt csinálom, rengeteg történetet hallottam. Még ha csak percekre is, de sokszor, mintha új barátokat találtam volna. Amikor az emberek a halálukba sétálnak, valahogy megnyílnak, és furcsán hangozhat, de hálásak.
R: - Miért is hálásak ezek az emberek? Ja, és, hogy egy kicsit visszább ugorjak… az a „jó barátnő”, akit említett a párja volt? Helyesnek tartotta ezt az egészet?
A: - Nos, ha megengedi időrendben válaszolnék. Nem a párom volt, csak jó barátom. Nem hinném, hogy valaha is komolyan vette volna, mindig csak nevetett és olyanokat mondott, hogy „De hülye vagy!”, illetve az egyik kedvenc mondatom volt tőle, hogy „Van bajod!” és mindezt nevetve…
R: - Volt? Miért beszél róla múlt időben?
A: - Néhány évre rá, hogy újra összebarátkoztunk egy 4 éves szünet után, ő úgy mondta, „Újra egymásra találtunk”… meghalt.
R: - Részvétem. Hogyan történt?
A: - Baleset, nem akarok róla beszélni.
R: - Akkor határozta el, hogy megvalósítja ezt a helyet?
A: - A kígyók az ő ötletei voltak, én csak viccesen „Elektromos Angolna Simogatót” akartam.
R: - Nem válaszolt a kérdésemre.
A: - Nem akarok róla beszélni.
R: - Elnézést.
A: - Semmi probléma. Visszatérve hálásak, mert ezek az emberek már elhatározták, hogy véget vetnek az életüknek, de így kevesebb szenvedéssel jár, és nem maguknak kell megtenniük, hanem megteszik az állatok. Utóbbi a legfontosabb nekik, előbbi a legfontosabb nekem.
R: - Ez így már tényleg egész emberségesnek hangzik, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez mégis csak gyilkosság, mert mindig van más lehetőség és megoldás.
A: - Ezek az emberek eldöntötték, hogy mit akarnak ez a lehetőség csak a szenvedéseik, megkönnyítését hivatott szolgálni. Semmi többet.
R: - Úgy látom nagyon a szívén viseli ezeknek az embereknek a sorsát… Egészen biztos baleset érte a barátját?
A: - Mire céloz ezzel?! Különben is, megmondtam, hogy nem akarok róla beszélni!
R: - Nyugodjon meg kérem, nem gyilkossággal vádolom, csak felvetettem a…
A: - Nem akarok beszélni róla! Az interjúnak vége! Nem nyilatkozom többet! Viszontlátásra.
R: - Sajnálom, ha az elevenébe tapintottam. Köszönöm szépen az interjút. A viszontlátásra.
Vajon milyen titok lappang ennek a furcsa szolgáltatásnak a hátterében és létrehozójának a múltjában? Reméljük egyszer még erre a kérdésre is fényderül. Köszönöm a figyelmüket.
2013.