Mély, sötét erdőben
Mély, sötét erdőben…
Mély, sötét erdőben göcsörtös fák tövében feküdtem én,
s bámultam a magasztos holdat az égbolt csillagos tengerén.
Csöndes erdő, fényes éjjeli hold,
s egy kéz, mely megannyi életet kiolt.
Ott ólálkodik, s figyel én reám,
nehogy eltűnjek és elveszítse prédáját mára már.
Mit sem sejtek e közelgő tragédiából,
s csak álmokat szövök a jövő világról.
Álmokat, melyben kedvesem simogat.
Álmokat, melyekben életem megmarad.
Későre jár az idő, csak makrancosan múlik,
de vissza indulni erőmből már nem telik.
Várakozom csupán, csak azt nem tudom mire,
várakozik ő is és szomjazik a vérre.
Az én vérem kell neki, ó bárcsak tenné már,
ne csak bujdokolva várakozna némán.
Ó, áldott telihold, ki fényeddel óvod lelkemet,
hát miért nem könnyíted meg értelmetlen végemet?!
Lassan alábukik a hold, s előbújik nővére a nap,
a gyilkos feladja, s tovább halad... életem ismét megmarad.
Megszánt netán, vagy csak meggondolta magát?
Kegyetlenség, mely' eltorzítja lelkét,
s tudja ő, most jobban fáj a lét!
Hisz' tudja ő, hogy életemet adnám az álomért,
melyet elvett tőlem, s az én páromtól: a lét.
Az álmokért, melyekben nem fáj a küzdelem minden józan pillanatért,
s keblem nem szakad meg minduntalan meggyilkolt páromért.
Felébredt a nap, s felébredtem én is,
fekszem ágyamon és megbántam mégis.
Kívántam, bár valóság lenne az álom,
melyet álmomban álmodtam, s semmi így ne fájjon.
De sehogy sem múlik a gyász,
s a gyilkos éjszakánként minduntalan csak megaláz.
2013. 03. 12.