Halálos ölelés
Halálos ölelés
Volt egy éjszaka, az utolsó éjszakám. Már fogalmam sincs miért, már nem tudom, hova, de útnak indultam. Az is lehet, hogy csak céltalanul bolyongtam a városban. Még emlékszem, hogy milyen szépek voltak aznap a csillagok és, hogy milyen büszkén emelkedett ki közülük ezüstös fényével a hold. Életem egyik legszebb égboltja volt, amit aznap este láttam.
Ahogy sétálgattam a városban, lassan kiértem az ismert városrészből és egy jóval csöndesebb, nyugodtabb, ámbár valamivel ütött-kopottabb negyedbe értem. Itt már csak a hold és a jóval ritkább utcai lámpák fénye szegélyezte utam. Végig a fő utcán haladtam, ahol ilyenkor már elég kevés autó járt. Igaz, hogy gyönyörű volt az éjszaka, de eltévedni nem akartam, így nem mentem be kisebb utcácskákba, arról nem is beszélve, hogy azok még csak kivilágítva sem voltak. Csak mentem az orrom után és nem figyeltem semmire. Már órák óta bolyonghattam, mivel az utcák teljesen elnéptelenedtek. Már minden ember az igazak álmát aludta a környéken.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki teljes erejéből belök egy sötétebb kis utcába. Mikor föleszméltem az esés és a támadás okozta sokkból, megláttam a fölém magasodó sötét alakot. Egy férfi nézett le rám, beteges vigyorral az arcán. A szemei kidülledtek és tisztán látszódtak az őket vörösen behálózó erek. Úgy méricskélt, mint holmi vadat, amit sikeresen elejtett. A tekintetéből furcsa éhség tükröződött. Az egész férfiből áradt valami ismeretlen őrület, ami még ijesztőbbé tette. Engem megbénított a félelem, csak annyira voltam képes, hogy valamicskét hátrébb araszoljak a földön. Bár magam is tudtam ez felesleges időhúzás. Már nincs menekvés. A férfi beteges vigyorában, ami egyre inkább kezdett vicsorgásnak tűnni, mint vigyornak volt valami felettébb furcsa. Vakítóan fehér fogsorának szemfogai, valahogy hosszabbnak tűntek, mint egy átlag emberé. Szinte már nem is fognak, hanem agyarnak nevezném őket. Furcsa mód, ismerős volt. Nem a férfi, hanem ez a helyzet. Egyszer csak a férfi hihetetlen gyorsasággal felrántott a földről és háttal magához szorított. Az arcomat vele ellentétes irányban az ég felé fordította, és szaglászni kezdte a nyakamat. Az egész annyira gyorsan történt, hogy fel sem fogtam, csak amikor már neki háttal álltam és a nyakamat szimatolta. Kirázott a hideg, de a hirtelenség miatt még sikoltani sem tudtam. A férfi hihetetlenül erős volt, egyik kezével a fejem fogta, a másikkal lefogott, így, még ha teljesen magamnál vagyok, sem tudtam volna védekezni. Akkor viszont újra láttam, azt a csodálatos eget. Szinte hihetetlen volt, hogy egy ilyen gyönyörű éjszakán, ilyen borzasztó dolog történjen bárkivel. Mégis megtörtént, méghozzá velem.
Mire észbe kaptam, hatalmas szemfogait a nyakamba mélyesztette és inni kezdett. A fájdalomtól a szemeim kidülledtek és üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Ahogy fogyott a vérem szépen lassan elillant az erőm is, már csak ő tartotta az egész súlyomat és a szemeim is szépen lassan lecsukódtak. A szívem is egyre gyengébben vert. Még életben voltam akkor, amikor elkezdte szétcincálni a nyakamat, hogy még több vérhez jusson. Valami elájulni sem engedett, addig, amíg az utolsó csepp vérem is el nem folyt és kileheltem a lelkemet.
Egész idő alatt, amióta megharapott egyetlen szó járt a fejemben, ami a halálom előtt szinte kiszakadt belőlem. Akkor még nem tudtam a szó jelentését. A szó ez volt: Amaranth*.
2008. 12. 02.
*Amaranth: Egy másik vértestvér vérének szívása. Lsd.: Vámpírszótár