Fény és sötétség
Fény és sötétség
Mi egykoron volt lassan elvész,
s nem marad más, csupán dögvész.
Eltakarják komor felhők az éltető napot,
kétségbe esve ugrálok, kapkodok, én is itt vagyok.
Nem figyel már a nap, elfordítja tekintetét
s a sötétség az, mely egyre növeszti tengerét.
Megfullad a lélek, bele hal a szív,
nincs már azaz erő, mi újra harcra hív.
Szívedhez kapsz, kínlódik, fáj,
de ki erre felfigyel, csak a homály.
Örömködik, virul kínodon,
már nincs nap, hogy végig simítson arcodon.
Megértő kezével mást cirógat, éltet,
Téged elhagyott, úgy érzed már véged,
de, ha erőt veszel magadon és felegyenesedsz,
meglátod önerőből, magad is fényes nap lehetsz.
Elűzöd a bút, a homályt mások életéből,
de vigyázz, mert az a kincs gyengéket lehet megöl.
Ne fordulj el, mint veled is tették,
várd ki, míg az óvott el tud szállni önerőből.
Akkor boldogan lépdelhetsz tovább utadon,
csak meg kell tanulnod uralkodni magányodon.
Légy erős, lélegezz, óvj, s segíts,
akkor Te leszel magad a kincs.
2014. 03. 02.