Elpocsékolt életek
Elpocsékolt életek
Minden napom ugyan úgy indul és ugyan úgy is ér véget. Az életem üres, monoton, magányos és immáron halálos is. Nem csak úgy, mint bárki másnak, ez már tényleg csak percek kérdése. A kémiába, számítás technikába és elektronikába fektetett erőfeszítéseim meghozták gyümölcsüket. Úgy döntöttem, hogy megteszem, amit már régen meg kellett volna tennem. Nem várhattam tovább.
Bele nyugodtam az önmagam által választott sorsomba. Póker arccal felszálltam a kissé zsúfolt vonatra. Kényelmesen megálltam az ajtó mellett és elindítottam az előre beprogramozott lejátszási listát a telefonomon. Csak hallgattam a legkedvesebb zenéimet, melyekre eddig a munkám miatt nem volt elegendő időm és néztem a növekvő ember tömeget. Az idő telt, az emberek csak jöttek, a zenéim egyre fogytak és az életem megállíthatatlanul közeledett a végéhez.
Elkezdődött az utolsó dal, a bomba élesítette magát. Bepánikoltam, minden tagom reszketett. Lepergett előttem az egész életem, a születésem napjától, egészen addig a pillanatig, amikor megalkottam és lenyeltem a tablettába szerelt robbanószerkezetet. Tudtam jól, hogy már nincs menekvés. Hogy ne tudtam volna? Hisz én alkottam. Meggondolatlan voltam, hogy magam ellen fordítottam a tudásomat, de megérdemlem a fájdalmas büntetést. Túl sok ember életét vették el és tették tönkre a bombáim. Még ha nem is én irányítottam őket, az én hibám. Amint véget ér a zene, a bomba fel robban, és nem lehet megállítani. Nem tekergethetem mindörökké vissza a listát, egyszer a telefon is le fog merülni, ha pedig 1 óránál tovább szünetel a lejátszás, vagy 5 méternél távolabb kerülök a telefontól az eredmény ugyan az: BUMM. Ha megszakad a kapcsolat nekem végem. Éreztem, ahogy a félúton kivágódott acél tüskék megakadtak a gyomrom falán, ez már onnan nem megy sehova. Ha valaki néhány éve azt mondja nekem, hogy az alaposságom lesz a vesztem, őszintén kinevettem volna.
„Nem! Ez nem lehet igaz!” – gondoltam és könny szökött a szemembe. Visszatekertem. Röpke ¾-ed óra és ismét végig ér, de akkor újra az elejére állítom, mielőtt felrobbanna. Mit tettem magammal? Ezek után csak 60 csendes percem lesz az életemben, vagy örökké a csöndet hallgathatom egy másik világban. Későn jöttem csak rá, hogy mennyit is ér az élet. Nem dobhatom el magamtól csakúgy, még nem! Harcolni fogok a sorsommal és önnön ostobaságommal, talán még segíthetek. Valamit visszaadhatok a sok szenvedésért, amit okoztam. Szerencsétlen özvegyek, akiknek csak fogorvosi segítséggel lehetett beazonosítani a párjukat, szegény gyerekek, szegény anyák… ezt meg kell állítani!
Leszálltam a vonatról és besétáltam a legelső rendőrségre. Feladtam korábbi megbízóimat, olyannyira anonimen, ahogy csak lehetett. Először nem akartak hinni nekem, de olyan pontos adatokkal, mint én egy hóbortos őrült nem szolgálhatott. Még a téglákat is feladtam név szerint, még mielőtt nagyobb bajba kerültem volna. Nevetséges gondolat, így is-úgy is megtudják mit tettem, de mit számít ez már? Rosszabbat úgy sem tudnának tenni velem, mint amilyen sorsra kárhoztattam magamat.
Ez a 60 csöndes perc igen csak kevés, már a rendőrségen eltelt belőle 22 és az éjszakák… Édes Istenem azok az éjszakák, amikor 40 percenként fel kellett kelnem vissza ugratni a lista elejére, mielőtt a 42. percben véget ér az utolsó szám és vele együtt az életem… borzasztó frusztráló volt, ember ezt nem bírja ki épp ésszel. Bomba ide vagy oda, így nem lehetett sokáig élni. A fáradtság vagy a figyelmetlenség rövid időn belül megölne, ha a munkaadóim nem előzik meg, amikor megtudják, hogy én adtam fel őket. Egyszer mindenképpen vége lesz, de addig vezekelnem kell és nincs vesztegetni való időm. A köpés nem elég, túl sok a kapcsolat és túl sok a pénz. A rendőrség soha nem jutna el az igazi bűnözőkig, csak a pótolható pribékeket tizedelhetnék… nekem kell a kezembe vennem az ügy komolyabb légióit. Meg kell ölnöm őket.
A tervem akár sikerülhetett is volna, ha a kimerültségtől nem leszek elővigyázatlan és feledékeny. További emberek haltak meg a nyomomban, de mind gyilkosok, drogkereskedők, stricik és bűnözők voltak. Értük nem volt kár. Nem akarták, hogy eljussak hozzá, a legfelső körbe. Amikor megkezdődtek a robbanásos „balesetek” egyből tudták, hogy én állok a háttérben, minden túl jól ment.
Ezek után bujkálnom kellett, de megérte, mert eljutottam hozzá. A gyermekem apjához, akinek a halálával két legyet üthetek egy csapásra. Eltávolítom a képletből a vezért, aki engem is bele kényszerített ebbe az egészbe, így a kártyavár összeomlik és, ami talán még fontosabb visszaszerezhetem a fiamat. Ugyan már tudom, hogy nem sok időm van, de beszéltem egy másod unokatestvéremmel, aki örömmel magához vette volna, és normális gyerekként nőhetett volna fel az én kicsi angyalkám.
Egyszerűen nem tehettem meg, hogy szabotálom őt. Egykor szerettem, még ha csúnyán el is bánt velem, amint megkapta, amit akart. Egy örököst. Elé kellett állnom és szemtől szemben végeznem vele. Már nem maradhattam tovább az árnyékban magam miatt és a fiamért sem.
Hiba volt. Felkészülten várt, tudta, hogy ő a célom. Szinte időm sem volt, amint kiugrottam a szellőzőből és földet értem mögötte, éppen csak kiegyenesedtem, már éreztem a hasfalamban a forró ólmot és az ördög szemébe bámultam. Nem volt ő más, egy ember ily’ kegyetlen nem lehet. Óvatlan voltam, annyira lázba jöttem, hogy nem sokára újra a karjaimba vehetem a fiamat, hogy nem tudtam koncentrálni. Véget ért az utolsó dal. A pisztoly fémes csörömpölése, ahogy kihullott a kezemből és a kisfiam érzelemmentes tekintete, ezek voltak az utolsó ingerek. A fiam már nem a fiam volt, már olyan volt, mint az apja. Úgy simult egykori szeretőmhöz, mintha egyetlen mentsvára lett volna, az anyjára pedig annyi szánalma sem jutott, mintha egy elütött kutyát szemlélne. A látvány, ahogy átkarolja őt és elvezeti talán fájdalmasabb volt, mint a lövés és a robbanás, a lelkemet ez előbb ölte meg, mint, ahogy a testem meghalt volna.
Ha a lövést túl is éltem volna, a robbanás szétzúzta a belső szerveimet. A lövés helyén és az ajkaim között még ki is spriccelt némi véres massza, amik egykor a zsigereim voltak. Ha akkor nem lő le is végem lett volna, mert hibáztam és az álmaim, hogy a fiamnak normális élete lehet az utolsó szívdobbanásommal szerte is foszlottak. Megölték a lelkét. Már neki is vége volt, hiába élt.
2013. 02. 13.