Dávid álma
Dávid álma
Egy éjszaka, amikor rettenetesen nyugtalanul feküdt a fiú és rémálmok gyötörték kedvese elvesztésétől, egy sötét helyen találta magát. Egy erdő volt, sötét erdő, ijesztő, mégis nyugodt, meghitt és hangulatos. Ahogy állt az ifjú a fényes hold nyújtotta félhomályban egy angyal zuhant alá az égből. Hófehér ruháján, s szárnyain vöröslő vérfoltok éktelenkedtek, az angyal zokogott, ismerős zokogása volt. Fájdalmas, elveszett, gyászos. A hangja és maga az angyal is ismerős volt a fiúnak… volt kedvesét látta e tört szárnyú angyal képében. Mikor a lány megfordult és látta a keserűnél is keserűbb könnyeket az arcán csorogni, de nem látott a testén sebhelyet nem tudta hová legyen a rémülettől.
-Hogy kerültem ide? – kérdezé a lány – Te, hogy kerülsz ide? Mit keresünk itt együtt? – kérdezgeté ijedten volt párját az angyal, mikor is a mellkasához kapott a leány és fájdalmasan felnyögött. A fiú egyből oda ugrott a lány mellé, de Ő tovalökte magától az ijedt, segíteni kívánó fiút. A lány csak zokogott… - Neked nem szabadna itt lenned! Nekünk nem szabad együtt lennünk… Te túl jó vagy nekem… - mondta az utolsó mondatot a lehető legkeserűbben, a világ még nem halott ennél keserűbb, fájdalmasabb szavakat.
-Ez… ez… ez nem igaz! – szólalt meg végre az ifjú. – Hadd, segítsek, kérlek, engedd! – kérlelte a földön térdeplő, mellkasát el nem eresztő leányt.
-Nem tudsz segíteni, hisz’ te magad okoztad! – kiáltotta a leány. A fiú megijedt a leány határozottságától és fájt a szíve, mert tudta a kedvese az igazat állította. A lány kecses mozdulatokkal felállt és hátat fordított a fiúnak – Én nem haragszom rád… nem tudok.
-Ne hagyj itt! – kiáltott utána az ifjú. A lány ekkor megfordult. A szívéből hegyes vérszomjas tőr türemkedett, amit megforgattak és még vérzett. Szeméből könnyek patakzottak, de látszott rajta a béke és a harag legapróbb szikráját sem mutatta, a könnyei viszont fájdalmasan keserűek és gyűlölettel telik voltak. Nem akárkit gyűlölt a leány, önmaga ellen tanúskodott, mikor párja döfte a tőrt. Párja oda lépett, letörölte a könnyeit, s megcsókolta a leányt.
-Szeretlek – lehelte őszintén és kirántotta a tőrt a leány szívéből. A leány sebe azonnal begyógyult a vérfoltok eltűntek, s csupán a régi tisztaság és szeretet maradt, de még mindig zokogott.
-Még mindig szeretlek kedvesem, de már nem lehetünk együtt… már lezártuk azt a szakaszt, tovább kell lépned, ahogy nekem is, de ígéretet teszek – a szíve fölé helyezte volt párja kezét – Örökké itt foglak őrizni és ki soha nem eresztelek innen. Még ha mást is fogok szeretni az életben, bennem maradsz örökre, mint szép emlék és remélem ébredés után, mint jó barát.
-Én is megőrizlek… én is… - kezdett zokogni a fiú, majd meglepetten felkapta a fejét – Álom után?
-Ez csupán egy álom a Te álmod kedvesem… nem tudom, hogyan keveredtem ide, de jó itt lenni. – mondja a lány és megöleli a fiút.
-Én is jól érzem itt magam – öleli viszont – Bár ne kéne fölébredni soha…
-Sajnos föl kell… rám már vár Levente… Dávid reád, pedig ez élet vár még, a szerelem megtalálása és a boldogság. Én mindenben segítek neked, bármit szeretnél nyugodtan, fordulhatsz hozzám. – mosolygott boldog kedvességgel a lány.
-Ha tényleg szeretsz… miért Levente vár rád odaát… miért nem várhatok rád én? – kérdi keservesen. A lány lesüti a szemét, és szomorúan válaszol.
-Szeretem őt is és veled már lezártuk… most vele vagyok és remélem, többet nem kell csalódnom. – rázza meg fejét a lány. A fiú megöleli, a lány oda bújik hozzá.
-Sajnálom, hogy nem vigyáztam rád
-Te mindent megtettél.
-Hiányozni fogsz Heni…
-Te is nekem Dávid!
A pár éppen összeérintette szerelemtől égő ajkait, mikor az álom elillant és felébredtek a maguk ágyában. Boldogan. De azt az utolsó csókot sajnálták, hogy nem történhetett meg. Mégis a boldogság elkerülhetetlen volt, a megkönnyebbülésről nem is beszélve.
2010 környéke