Csak egy ötlet volt
Csak egy ötlet volt
Verőfényes nyári délután volt, amikor az egész életem fellege beborult. Nem is tudom, hogy kezdődött, amikor először gyanúba keveredtem. Az egyik barátnőmmel sétáltunk a parkban egy-egy gombóc fagyi kíséretében és csak azt ecsetelgette, hogy a reggeli újságban milyen borzasztó cikket olvasott. A cikk tartalma nem sokban különbözött ez előző két hétben már ismert másik két cikktől. Az utóbbi időben elég sokat cikkeznek 2, vagyis most már 3 elrabolt fiatal lányról. Éppen elgondolkoztam, amikor a barátnőm megkérdezte, hogy szerintem, mi lehet a lányokkal. Szinte fel sem fogtam az egészet egy ötlet az agyam legmélyebb rejtekéből egyből a számra suhant át.
- Szerintem még életben vannak. – a barátnőm elképedve nézett rám.
- Hogy állíthatod ezt ilyen biztosra? Három hét nagyon sok idő, már a rendőrség sem reménykedik! Talán arra is van egy ilyen tipped, hogy hol lehetnek? – kérdezte az utolsó mondatot már nevetve és újra megtörtént.
- A város széli híd alatt ahol a csatorna találkozik a folyóval. – Ekkor már az ajkam elé kaptam a kezem. Mindig is előbb gondolkodtam és csak aztán beszéltem, hát most mi lehet ennek a szóáradatnak az oka?
- Kezdesz megijeszteni… - hallottam a barátnőm szinte már suttogó hangját mellőlem. – Hogy állíthatsz ennyire biztosan ilyen dolgokat?
- Nem tudom, csak egy ötlet… - feleltem a kérdésére szerencsétlenül nevetve és a tarkómat vakargatva.
- Hát jól van… - mondta megadóan, majd témát váltott – Képzeld, a bátyám haza jön! Áthelyezték!
- Akkor ennek most biztosan nagyon örülsz! – mosolyogtam rá. – Hogy-hogy áthelyezték?
- Hát, mert, hogy ő itt itthon van és jobb, ha olyanok nyomoznak az ügyben, akik járatosak erre. Ráadásul, ha jó munkát végez véglegesen is, áthelyezik ide! – örvendezett.
- Ez igen jó hír! És mondd csak… öhm… - nem is tudtam, hogy tegyem fel a kérdést. Nagyon régen nincs már közünk egymáshoz a bátyjával.
- Remekül van és igen érdeklődött felőled! Annyira egyformák vagytok, csak azt nem tudom, ha ennyire érdekel a másik, akkor miért nekem kell itt szégyenlősködnetek, ahelyett, hogy újra találkoznátok! – mondja kissé morcosan.
- Cöhh… ki mondta, hogy engem ez érdekelt? Különben meg… ez hosszú és bonyolult… - tettem hozzá.
- Hát, ha nem ez, akkor mégis mi? Nem tudsz átverni Hanna! – bökött oldalba cinkosul és elnevettük magunkat.
- Na jó, talán egy kicsit érdekel! De tudod, milyen nehezen váltunk el egymástól… ostobaság lenne megint egymás karjaiba omlanunk! – magyaráztam neki visszaemlékezve a rengeteg vitára és szenvedésre, ami a kapcsolatunk végét jelentette. Mondjuk időnk sem volt megemészteni, mert az egész a miatt volt, hogy nagyon messzire helyezték szolgálatba és nem akartam vele menni… Az iskola, a család… nehéz ügy volt és még mindig az.
- Igen emlékszem… rengeteget veszekedtetek – mondja kissé elkeseredve – én azért örülök, hogy maradtál… még ha ez kicsit önzően hangzik is. – az arca már sokkal inkább hasonlított az epres fagyija színéhez, mint a rendes élő emberi bőrhöz.
Nem nagyon tudtam erre mit mondani. Rengeteget gyötrődtem emiatt és sokszor lyukadtam ki oda, hogy esetleg még hibázhattam is… nem, mintha ez nem lett volna benne eleve a pakliban, de már késő volt ezen bánkódni. Azóta nem is volt más férfi az életemben, persze ezt Erika nem tudja… ha megtudná, csak elkezdene kombinálni, hogy talán még is többet érzek Botond iránt, mint azt bevallom. Nem is tévedne nagyot.
- Én is örülök. – hazudtam egy kedves mosoly kíséretében. Erikát látszólag meglepte a válaszom, de azért nem hagyott magának sok időt a csodálkozásra.
Sejthette, hogy így fogok reagálni… ha a bátyja szóba kerül, mindig igyekszem hidegen kezelni a témát. Nem sokáig időztünk együtt aztán. Bármilyen jó barátnők legyünk is ez most egy kissé megviselt. Talán látta is rajtam, talán nem, majd elválik. Bepróbálkozott, hogy menjek át hozzájuk vacsorára, de én nem szerettem volna kockáztatni, hogy találkozom Botonddal. Nem állok még készen a nagy találkozásra, nem is tudom, mit tudnék neki mondani ennyi idő után. Ha meglátom, talán egyből elsírom magam, és a karjaiba omlok, néha még én is elcsodálkozom rajta, hogy mennyire hiányzik és mennyire… talán mondhatom így: szeretem még most is. Ezt mondjuk, nem tudhatják meg. Senki, ő sem, Erika sem. Nem akarom megint kitenni magam annak a fájdalomnak, hogy ő elmegy és engem itt hagy egyedül. Túl nagy sérülés volt az előző is, többet nem akarom.
Ahogy a gondolataimba merülve sétáltam hazafelé egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemen szólongat. Egy mély, erőteljes, mégis simulékony, kellemes és felettébb ismerős férfihang. Amikor feleszméltem egyből tudtam, hogy ki az és nem akartam megfordulni, de az túl megalázó lett volna, ha elszaladok. Így erőt véve magamon visszanéztem és éppen felém szaladt a jelenlegi legnagyobb félelmem. Botond néhány lépésre megállt előttem és szemmel láthatóan zavarba jött. Hát igen… nem moshatjuk le magunkról az eltelt éveket. Részemről hirtelen kiürültem, amikor ránéztem, úgy tekintettem rá, mint egy idegenre. Talán a sokktól, de ez sem könnyíthette meg a dolgát szegénynek. Na az már engem is eléggé zavarba ejtett, amikor megkérdezte, hogy emlékszem-e rá. Nem hiszem, hogy valaha eltudnám felejteni, de nem tudom lebontani a védőfalat, amit magam köré emeltem hirtelen. Sőt hálás is vagyok érte.
- Persze, hogy emlékszem. Sőt örülök is, hogy látlak. – mosolygom rá illedelmesen. Mindig utáltam, amikor valami fájt neki és ilyen elanyátlanodott képet vágott. De nem értem, hogy most mi baja. Nem váltunk el éppen békében. Hogy is mondta? „Nem is baj, hogy itthon maradsz nem fog nekem ott is hiányozni egy ilyen hisztis liba!”
- Én… én is örülök. Figyelj, olybá tűnik, haza jöttem. Nincs kedved meginni valamikor egy italt és beszélgetni? – kérdezte a tarkóját vakargatva, de amikor látta a döbbenetet az arcomon félhangerővel azért hozzá tette – Barátként…
- Persze barátként megihatunk majd valamit. Majd kereslek, de most mennem kell! – jelentettem ki és szapora léptekkel mentem a dolgomra. Még hallottam a hátam mögül, hogy fenn akad azon az apróságon, hogy nem is tudom a számát. Elég elkeseredettnek tűnt, de ne most akarjon jóvátenni mindent, amikor két éve felém se szagolt. Miért kell egy pszichopata ahhoz, hogy felkeressen vagy akár felhívjon? Az én számom azóta sem változott…
A hideg szél beletúrt a hajamba. Összehúztam magamon a vékony kabátot, és egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Közeledik az ősz.
Másnap nem várt hívásra ébredtem, Botond kért találkozót és hajthatatlan volt, sőt meglepően üzletiesen csengtek a szavai, így bele mentem. Nem sokkal ebéd után a régi kedvenc kávézónkban találkoztunk a park mellett. Komoran ült az ablak melletti asztalnál, ahol annak idején rengeteget időztünk. Amióta elment nem nagyon jártam ide, de ha mégis csak annak volt köszönhető, hogy a városban itt készítik a legfinomabb kávét és fánkot. De az a hely szinte szent volt számomra soha, de soha nem mentem a közelébe sem, mindig leültem a pultnál, az egyedül ücsörgőknek úgy is ott a helyük. Elkeserítő látványt nyújtott, de az a komolyság, amivel felnézett rám hátborzongató volt. Soha nem nézett így rám azelőtt. Valami bűnt követtem el talán?
Hidegen üdvözöltük egymást, se ölelés, se puszi. Ez egyre gyanúsabb nekem. Nem is kellett sokáig várnom, hogy a lényegre térjen. Nem kertelt és, amit mondott sokként ért.
- Hanna aggódom érted! Nagyon szépen kérlek, nem csak a régi idők emlékére, legyél velem őszinte! Erika tegnap kifecsegte, hogy furcsán viselkedtél. Bele keveredtél valamibe? – hajolt közelebb az asztal fölött. A vér is kifutott az arcomból, mégis mi a fenét akarhat tőlem?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! – ráztam meg a fejemet tanácstalanul, amire türelmetlenül az asztalra csapott. Megijedtem.
- Az eltűnt lányokról beszélek. – suttogta idegesen. Még soha nem láttam ilyennek, de ami a legrosszabb: Most vajon tényleg engem gyanúsít?
- Most gyanúsított lettem, amiért volt egy tippem? – kérdem értetlenül
- Nem a miatt. Névtelen bejelentés gyanánt kiküldtem oda egy egységet, és bár a lányokat nem is az ottlétükre utaló nyomokat találtak. Nem téged gyanúsítalak, szinte biztosak vagyunk benne, hogy az elkövető férfi és mivel Erika nem tud semmi féle kapcsolatodról, arra következtettem, hogy esetleg rossz körökbe keveredtél… - magyarázza a végét már egész zavarban. Mondjuk teljesen felháborított. Fel is pattantam dühömben.
- Aha, szóval csak, mert a rendőr bácsival nem jött össze, akkor majd egyből bűnözők alá dobom magam, mi? A következő elvetélt gondolatod mi lesz, hogy én hajtom fel annak a futóbolondnak az áldozatait? – kiabáltam kiakadva.
- Kérlek Hanna, nyugodj meg. Semmi ilyesmire nem utaltam. – állt fel és csitítgatott, majd körülnézett és látta, hogy mindenki minket figyel. Intett a pincérnek, hogy fizetnénk, majd megpróbált leültetni, vissza a székbe.
- Na nem, azt már nem! Amikor együtt voltunk is mindig dirigálni akartál, de már nem engedem, nem és nem! Már nem vagyok a barátnőd, aki úgy táncol, ahogy te fütyülsz kisbarátom. – mondtam dühösen és nem engedve a kérlelésének, kifizettem a kávémat, amit ugyan el nem fogyasztottam, mert mindenek előtt idegbajt kaptam, de mindez részletkérdés. Ő is kifizette a maga rendelését és követni kezdet, majd kint megragadta a karomat.
- Kérlek, sétáljunk egyet a parkban és beszéljük meg ezt a dolgot, csak meg akarlak védeni téged és a többi fiatal csinos lányt a városban. No meg persze megmenteni a már elraboltakat. – magyarázta és megint jött a szófosás.
- Egy közülük már halott, nem bírta ki… az erdőben találjátok a vízmosásnál. – mondtam ki mielőtt észbe, kaphattam volna. Botond reakciója valamivel agresszívabb volt a húgáénál, megragadta mind két karom maga felé fordított és megrázott.
- Honnan tudod? Honnan a fenéből tudod ezeket? Mondd el! Mondd el, különben nem tudok segíteni! – követelte a választ szinte vérben forgó szemekkel. Bárcsak tudtam volna mondani erre bármit is. Én sem tudom, honnan jönnek ezek az információk. Túl sok volt ez már nekem így csak elsírtam magam. Nem akartam, mert ez olyan, mintha tényleg bűnös lennék és mardosna a bűntudat, pedig valójában csak megzavarodtam. Borzalmasan megzavarodtam. Én is azt akartam, hogy senkinek semmi baja ne essen, erre most én lépek elő az első számú gyanúsítottá. Persze a könnyeim láttán Botond zsaru szíve is megenyhült és óvón magához szorított. Ezt sem tudtam mire vélni. Évek óta csak erre vágyom, most itt van, és csak rádob még egy lapáttal a nyűgömre, még hevesebb sírásra késztet. Ezek a könnyek, már annyira nem fájdalmasak, nem olyan zavarodottak, egyre tisztábbak és szinte már jól esnek. Most tűnt fel igazán, hogy nem is sírtam amióta ő elment. Most megtisztulok.
Nem kellett már beszélnem. Botond hazáig kísért, nem engedtem el, de nem is akart elmenni. Az első invitálásra feljött és aktivizálta is magát, hisz ismerte a járást. Leültetett az ágyszélére és hozott két bögre jó forró, gőzölgő teát. Mindig imádtam, ahogy ő készítette, valahogy az mindig finomabb volt, mint amit magamnak csináltam. Ha nem kellett volna elmennie, talán mi lettünk volna az ideális pár. Vagy akár lehetünk is? Nem mondta Erika, hogy lenne valakije… de nem tudom megkérdezni. Ha visszautasít, abba én bele halok. Leült mellém, és a tenyerébe hajtotta a fejét, majd fájdalmas sóhajtás tört fel a mellkasából.
- Hanna, én… - kezdte volna, de a szavába vágtam
- Sajnálom. – suttogtam, amennyire csak erőmből tellett. Botond meglepetten kapta fel a fejét és mielőtt rákérdezhetett volna, a nagy kérdésre. Én már folytattam is, végül is egyszer élünk. – Sokat tépelődtem, amikor elmentél. Még az is megfordult a fejemben, hogy utánad utazom, és bocsánatot kérek személyesen, csak rettegtem. Semmi nem lett volna megalázóbb annál, hogy állok a bőröndjeimmel és visszautasítasz. Nem tudtam megtenni, nem tudtam, mit tegyek. Végül is itt maradtam, de amióta elmentél egy burokban élek. – a szemébe néztem és megráztam a fejemet – Nem kezdtem bűnözőkkel… nem kezdtem senkivel. – önkénytelenül is rám tört a nevetés – Botond, Te voltál az én nagy szerelmem, senki felé nem tudtam még nyitni, amióta itt hagytál. Nem rég azt hittem sikerült, de tévedtem és most itt vagy… itt ülsz mellettem… el tudod képzelni, hogy mennyire meg vagyok most zavarodva? Szerintem n… - még bőven lett volna mondani valóm, de képtelen voltam befejezni. Nem hagyta. Újra éreztem forró ajkát szomjazó ajkaimon.
Csak erre vágytam nagyon rég óta, hirtelen már nem is volt mit mondani. Ezzel nem csak én voltam így. Ő sem szólt egy árva szót sem. Csak némán bedöntött az ágyba és tovább csókolt. Hirtelen a nyomozás sem érdekelte, a semmiből előkerülő információ foszlányok, csak én érdekeltem. Ugyan olyan perzselő szenvedéllyel érintett és csókolt, mint annak idején. Micsoda sablon… az "ex" visszatér és egyből egymás karjaiba omolnak a szerelmesek… szörnyű, de az élet már csak ilyen kisebb-nagyobb sablonokból áll. Éreztem, hogy ismét eggyé válunk nem csak testileg, lelkileg is. Látszott rajta, minden fojtott lélegzetén, hogy nagyon régen erre vár már ő is. Szörnyen elpocsékoltuk azokat az éveket, amiket boldogan tölthettünk volna egymás oldalán, de egyikünk sem akarta feladni a részét. Ő az előléptetést messze innen, én pedig az életemet itt… soha nem derül majd ki, hogy melyikünk hibázott, de talán nem is kell. Így kellett lennie, így jó.
Hosszú órákon át, feküdtünk egymás karjaiban a kimerítő aktus után, csöndben a gondolatainkba merülve. Közöttünk soha nem volt olyan, hogy kínos csönd. Volt, hogy nem beszéltünk, de az soha nem volt kellemetlen időtöltés, mindig nagyon jól egymásra voltunk hangolódva, de most éreztem, hogy feszült. Viszont túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy faggassam. Gondoltam, majd elmondja, mi nyomasztja, ha eljött az ideje, eddig ez a séma pompásan bevált, de most elaludtam.
Reggelig magamhoz sem tértem, valamiért manapság nagyon kimerült vagyok és a tegnapi nap az érzelmi hullámzásaival nem volt egyszerű. Sajnos viszont nem ért véget. Mikor felébredtem Botond már sehol sem volt, felszarvazva éreztem magam, kihasználva. Teljes erőmmel bele öklöztem az ágyba és elsírtam magam, de hamar rájöttem, hogy nem telhet el így a nap és kikászálódtam az ágyból. Miután rendbe tettem magam bementem a konyhába valami enni valót keresni, amit ott láttam arra nem voltam felkészülve. Ostobának éreztem magam és kínomban csak nevetni tudtam magamon. A reggelim az asztalra volt készítve és egy rövid levélke is volt mellette, amiben elnézést kér, hogy nem várhatja meg az ébredésemet, de be kellett mennie az őrsre. Továbbá megígérte benne, hogy műszak végén visszajön. Kínomban majdnem ismét elsírtam magam, de ezek már pozitívabb könnyek lettek volna.
Reggeli után leültem a számító gépemhez és mindent megírtam Erikának, had örüljön és nem kis hátsó szándékkal, mert tudtam, hogy ha Botondnak lenne valakije, akiről én nem tudok azt ő úgy is elkotyogja, de nem így történt. Örvendezett és gratulált. Semmi gyanúsat nem mondott. Ettől azért megnyugodtam, főleg, hogy egyből fel is hívott és rengeteget beszéltünk. Ennyi ideig nem tud titkot tartani, tehát nem volt semmi ilyesmi, ez nagyon boldoggá tett. Újra reménykedtem. Megbeszéltük, hogy elmegyünk bevásárolni együtt és főzök valami finom vacsorát Botondnak, így is tettem. Az egész napom elment ugyan, de megérte. A vacsora, frissen, illatosan került az asztalra és nagyjából jól meg is tudtam saccolni, hogy mikorra ér haza.
Elég morcos volt, de örült a vacsorának, addig nem is akart beszélni az okáról, amíg be nem fejeztük. Így evés közbenre maradt az üres fecsegés, de az is több volt a semminél. Utána viszont kegyetlenül kiteregette a szennyest, ami sokkolt.
- Ismét igazad volt, megtaláltuk a lány holttestét. Nem akarlak megint felzaklatni, de kérlek… könyörgöm… tudnom kell, hogy honnan tudod ezeket. Valaki zaklat talán ezekkel az infókkal? Az egyik ismerősöd követi el ezeket és nem akarod feladni? El kell mondanod, mert ha nem teszed bűnrészességgel fognak vádolni… - magyarázza komolyan. De én már ott sokkot kaptam, hogy tényleg megtalálták a lány holttestét.
- Nem… nem… nem tudom… őszintén nem tudom! Nem hazudnék neked, ezt te is tudod! Olyan ez, mint egy megérzés… - magyarázom, de hitetlenül néz rám.
- Szerintem túl sok Médiumot néztél, de én most az őszinte válaszodra vagyok kíváncsi. Az igazságra. – mondja hidegen. Elképzelhetetlen, hogy a tegnapi szenvedélyes szerető most ilyen hideg szemekkel bámuljon rám. Fürkészőn, de ő sem fog találni semmit… hogyan is mondhatnám el az igazat, ha magam sem tudom, hogy mi az igazság?
- Hinned kell nekem… úgy nézek ki, mint aki hazudik? – kérdem tőle reménytelenül. Hirtelen felpattan, az asztalra csap és az ajtó felé fordul a fejét fogva. Nagyon megijedek.
- Ez a legszörnyűbb, hogy nem! De ezt még sem adhatom be a rendőröknek! – fordul felém kiborulva, majd eljátssza a helyzetet – nos főnök az exbarátnőm újonnan médium lett le meg tudja mondani ezeket… jaaa neeeem, csak ezzel az üggyel kapcsolatban, de higgye el az égvilágon semmi köze az egészhez. Nos szerinted ez mennyire hihető egy laikusnak?
- Egyáltalán nem… - felelem elszontyolodva.
- Könyörgöm, ne vágj ilyen búbánatos kismadár képet… megpróbálok segíteni, eddig a névtelen bejelentő dolog működik, de ha lenyomozzák a telefonomat vagy engem nekünk végünk… Reméljük mielőtt gyanakodni kezdenének, lecseng az ügy. – én csak némán bólogattam. Most kívántam azt, hogy bárcsak többet tudnék segíteni neki, de mivel ezek az üzenetek nem tudatosak, nem tudok mit tenni.
Ahogy teltek múltak a napok, nekem sem volt az üggyel kapcsolatos megnyilvánulásom, pedig Botond még álmomban is figyelt, de semmi más információ sem került nyilvánosságra. A rendőrség egyre izgatottabban kutatott, de semmit sem talált. Botonddal is egyre jobban alakult a kapcsolatunk, már éppen elfelejtettük volna a kezdeti nehézségeket, sokat jártunk el szórakozni, amikor ismét eltűnt egy lány. Természetesen ezt mi tudtuk meg először. Egy zenés szórakozó helyen voltunk, amikor újra kezdődött.
- Újra hárman… - mondtam, de Botond nem értette, hogy miről beszélek, de felnéztem rá. – Újra hárman vannak! Elrabolt még egy lányt! – tettem hozzá kétségbe esetten. Botond a karomnál fogva kirángatott a helyről.
- Na jó kezdem egyre kevésbé érteni, ezt most…. – megcsörrent a telefonja – egy pillanat. - Felvette a telefont és az összes vér kifutott az arcából. Közölték vele, hogy még egy lány eltűnését jelenttették és az ő gyilkosára, gyanakszanak. Váltott pár szót a felettesével és letette a telefont. Megragadott. – Honnan tudtad? Hol vannak most? Hol?
- Hol… Egy öreg gyárban… valahol a városon kívül… azt hiszem… - makogtam rémülten.
- Egy öreg gyárépület… a városon kívül… - kezdet fel-alá járkálni gondolkozva, majd hirtelen megállt. – Tudom, hol vannak! – mondja és megfogja a kezemet. Beültet a kocsiba, már hívja is az egységeket és megadja a címet. Először haza akart vinni, de ragaszkodtam hozzá, hogy nem érdekel a veszély, vele akarok menni! Tudtam, hogy mennem kell, de azt ismételten nem, hogy honnan.
A várostól néhány kilométerre lévő rég bezárt ipari parkba hajtottunk, a rendőrség színe java ott volt már, sőt el is kezdték átvizsgálni az épületeket és igazunk lett. A három túlélő lány még ott volt. Hálát adtam Istennek ezért, bár hármuk közül egy már nagyon rossz állapotban volt, akit másodjára rabolt el a gyilkos. El voltak fertőződve a sebei, a körmei mind a két régebben elrabolt lánynak le voltak tépkedve és a hajuk is csimbókokban lógott már. A frissen elrabolt lánnyal szerencsére még nem volt ideje foglalkozni, így ő csak sokkos állapotban volt. Az egyik pléddel letakart lány, mintha felismert volna, eljött az őt kísérő rendőr mellől és elém lépett. Megölelt és azt suttogta „Köszönöm”. Akkor még nem értettem, nem volt ideje megmagyarázni, mert elvezették, de később felkeresett és elmagyarázott mindent.
Közel sem én voltam különleges, hanem ő. Ő az, akinek médiumihoz hasonló képességei vannak, és amikor elrabolták, az autóval elhaladtak mellettem is. Megérezte, hogy nyitott és gyenge a tudatom, így könnyen tud rajtam keresztül üzeneteket küldeni a külvilágnak. Elnézést kért, hogy így kihasznált és kellemetlen helyzetbe hozott, de nem haragudtam rá, örültem, hogy tudtam segíteni, ha csak közvetetten is.
A gyilkos ugyan nem került meg azonnal, de a lányok személy leírása alapján hamar kézre került és mindent következetesen be is ismert, sőt még többet is. Nem ide valósi volt és már több országban is körözték az ismeretlen elkövetőt. Minden gyilkosságot beismert, de az én történetem koránt sem végződött ilyen happy end-el.
Eleinte azt gondoltam, hogy minden jó lesz a magán életemben végre, újra. Botondot visszahelyezik és boldogan élünk, amíg meg nem halunk, de nem így lett. Pár nappal az ügy megoldódása után közölte, hogy van a másik városban valakije és visszamegy. Persze mindezt nagyon sajnálja és nem akart megbántani, de nem bírt ellen állni a kísértésnek… köszönöm szépen ki vagyok segítve a bocsánat kérésével. Ennél még az is jobb lett volna, ha csak egyszerűen nem helyezik vissza, most elmentem volna vele, de ez így nagyon megalázó volt. Nem bírtam elviselni és még aznap este bevettem két doboz altatót, hogy biztosan ne ébredjek fel soha többet.
Sokat hallottam annak idején halál közeli élményekről, hogy a lélek kiszáll a testből és látja azt felülről, soha nem hittem el. Eddig. Ahogy láttam magamat mély álomba merülve, egyből nyilván valóvá vált, hogy az akcióm sikeres volt, de még nem akartam elmenni. Még utoljára látnom kellett Erikát és Botondot, ezt még meg kellett tennem. Fel kerestem hát őket, de nem láttak engem, nem tudtam elbúcsúzni tőlük, viszont láttam, ahogy megcsörren a telefont. Erika felveszi és pár percen belül zokogásban tör ki, lecsapja a telefont, és a bátyjának esik.
- Te utolsó szemétláda! Hát neked semmi sem elég? Neked mindig, muszáj mindent elrontanod? – üti a mellkasát ököllel zokogva. Botond először nem érti a kirohanását, aztán elmondja neki, hogy édes anyám hívta, mert nem vettem fel a telefont és holtan találtak a lakásomon. Furcsa, hogy holtan mennyire gyorsan telik az idő… pedig mintha csak pár perce haltam volna meg. Viszont nem számítottam a következő beszélgetésre, ahol Botond sírva ölelte magához a húgát és mesélte el neki, hogy mit hazudott nekem, hogy ne bántson meg. Fel akart dühíteni, hogy ne fájjon, hogy elmegy, de nem hitte, hogy emiatt öngyilkos leszek… ekkor vált világossá, hogy mekkorát hibáztam, amit már nem tudok helyre hozni. Zokogva akartam a keblemre ölelni őket, de nem tudtam, minduntalan átsuhant rajtuk a kezem. Kétségbe esetten hagytam el a házat, és a parkban kerestem menedéket.
Egy kis domboldalon üldögélve zokogtam a baklövésem súlya ólomsúlyként húzott a mélybe, de nem tudtam átadni magam az átkelés édes feledéséhez, még nem. Valami még várt rám. Meg kellett akadályoznom, hogy Erika és Botond egymást és önmagukat hibáztassák, de semmilyen eszköz nem volt a kezemben, amíg nem újdonsült barátnőm Cassandra le nem huppant mellém a fűbe.
- Azóta is itt sírdogálsz? – kérdi kedvesen a csillagokat nézve. Meglepetésemben szóhoz sem jutottam, én voltam a nyughatatlan lélek, mégis én ijedtem meg jobban. – Még meglepődsz azok után, ami történt? – kérdezte nevetve, majd komolyan folytatta – Meséld el a történetedet, akkor majd megkönnyebbülsz annyira, hogy át tudj kelni.
Először szóhoz sem jutottam, de egy határozott bólintást követően mindent elmeséltem neki töviről hegyire, amit most itt láttok. Megkértem, hogy írja meg és küldje el Botondnak és Erikának, hogy tudják, nem haragszom rájuk, sőt sajnálom. Biztos lesznek benne nekik fájdalmas részek és ráeszmélések, főleg Botondnak, de holtamban már nem szépíthetek. Sajnálom.
2014. 01. 18.