Az idő áldott múlása
Az idő áldott múlása
Hullik a hó, s látom a világot,
a fát, melyet valaki nem rég kivágott.
Hallom a dalt, mely kiszűrődik a szobából,
senki nem gondol ma arra, ki éppen gyászol.
Gondolunk-e egyáltalán rájuk valaha,
hogy valakinek éppen elolvad élete hava?
Haggyjuk-e, hogy elrontsa kedélyünk,
hogy minduntalan csak ettől féljünk?
Örökké a halál kíséri tova léptünk,
de ettől mi miért is félünk?
Ha nem kísértené létünk végéig éltünk,
már nem is lenne tovább miért élnünk.
Percről, percre élni csupán
adja meg a varázst nap, nap után.
Előbb kívánnám ellenségemnek a máglyát,
mint a végtelen idő borzalmas adományát.
Amikor már nem érzékelhető az idő műlása,
nem tudsz már nézni senkire, semmire se másra,
csak az óra számlapjára tapasztod vénségesen fiatal szemed,
s újra meg újra, csak azt kérdezed: Ki és miért tette ezt veled?
2014. 01.16.