A magányos tükröcske
A magányos Tükröcske
Egyszer volt, hol nem volt, talán soha nem is volt egy picike kis Tükröcske. Aki mindig arról álmodozott, hogy egyszer elhagyja a fürdőszobát és világot lát, de ez sajnos soha nem sikerült neki, mert nem volt hozzá elég bátorsága. A másik nagy álma az volt, hogy végre barátokat találjon, azonban ez sem ment neki olyan egyszerűen. Szegény kis Tükröcske már egész kicsi kora óta kitaszított volt, nem szerette senki. Tükröcskében ugyanis mindenki önmagát látta, ha ránézett. Ez a tény bizony senkinek sem tetszett, nem szerették, amit láttak. Így hát Tükröcskétől mindenki elfordult.
Egyszer egy napon a fürdőszobába új Fogkefécske érkezett. Tükröcske nagyon megörült az új jövevénynek. Abban reménykedett, hogy benne végre barátot találhat, de sajnos tévedett. Fogkefécske mindenkivel kedves és barátságos volt, kivéve szegény Tükröcskével, pedig ő igazán nem adott erre semmi okot. Éppen csak megmutatta neki sajátmagát. Ezek után végképp elkeseredett szegény Tükröcske és elhatározta, hogy nem habozik tovább: útra kel!
Amikor a nap már alábukott és éppen feljött a hold, Tükröcske kiszökött a fürdőszobából. Körbejárta az egész házat, ámult-bámult, hogy mekkora is ez a világ! De barátokat, ide kint sem talált. Találkozott: asztallal, székkel, ággyal, sótartóval, sőt még függönnyel és szőnyeggel is, de mind elzavarták. Nem bírták saját képüket, amit Tükröcske mutatott. A szőnyeg mocskosnak, a függöny foszlónak, a sótartó üresnek, az ágy öregnek, a szék egyszerűnek, míg az asztal csámpásnak látta magát szegény kis Tükröcskében. Idekint sem kapott esélyt, hogy megmutassa, mi van a szíve rejtekén.
Szobáról szobára járt, hátha talál valakit, aki csillapíthatná magányát, és nem küldené el azonnal, amint meglátja benne önmagát. Minél tovább ment-mendegélt, annál elkeseredettebbé vált szegény. Bánata nőttön-nőtt, végül elhatalmasodott rajta. Tükröcske szíve megrepedt. „Ez a vég!” gondolta, de bármilyen törékeny volt is, a kis repedés csak lassan terebélyesedett.
Járt hát fel s alá, hátha mielőtt késő lenne, talál valakit, aki a barátja lehetne. Úgy érezte, akkor már nem létezett volna hiába. A következő este a cipős szekrénynek háttal pihent meg. Az meg hiába kiabált „Menj innen! Menj, ne is lássalak! Körülöttem minden csupa piszok!”. Tükröcske meg sem hallotta a bántó szavakat, míg nem egy más hangot is hallani vélt. Egy halkabbat, mélyebbet, kedvesebbet. Felpattant hát és felnézett a szekrény fölé és ott volt. Olyan volt, mint ő, csak sokkal nagyobb és díszesebb. „Jaj, szegény gyermek, látom, jól elbántak veled. Hát téged sem értenek? Mondd, mi a neved?” érdeklődött kedvesen az öreg tükör.
Tükröcske majd’ elsírta magát örömében, végre kedves szót hall életében. Talált valakit, aki megérti, s barátja lehet. Csak sajnos az idő ez ellen tett. „Tükröcske” válaszolta utolsó szavával. Szegény elgyötört szíve nem bírta tovább és Tükröcske végleg tovaszállt. Egy könnycsepp csordult ki utoljára tükör szeméből és kedves kis barátunk szilánkokra hullt. Az öreg tükör nagyot sóhajtott és sajnálkozva nézett le rá, de tudta, hogy legalább boldogan ment el, mert talált egy magához hasonlót és kapott egy kedves szót. Most már a tükör mennyországban pihen, ahol barátok várják százan, sőt ezren! S nem kell már attól tartania, hogy bárki, akinek nem tetszik önmaga, őt azért bántani fogja.
2013. 01. 21.